A Heineken Balaton Sound, a rengeteg külföldi sztáfellépővel meghozza a külföldiek kedvét is ahhoz, hogy ellátogassak Közép-Európa talán legnagyobb elektronikus fesztiváljára. A következő történet pont egy olyan afférról szól, mely bizonyítja, hogy talán "túl sok" a turista a magyar fesztivÁllatok között.
Történt ugyanis, hogy éppen a zseniális Armin van Buuren koncert után, kicsit, de talán nagyon is kicsit ittasan kezdtem el visszakóvályogni a sátramhoz egy kis utánpótlásért (naná, hogy alkoholért). Mivel a 0. napon kicsit többet ittunk a kelleténért - és éppen ezért a sátorverés helyett engedtünk a Balaton csábításának -, ezért egészen délután 6-ig fürödtünk a magyar tenger smaragdzöld vízében, aminek egyedüli hátulütője az volt, hogy nem volt már hely a kemping első harmadában, sőt mi több, egészen a kemping végén, a kerítéstől mindössze harminc méterre sikerült felvernünk a sátrat, pont egy fa tövében. Gondoltuk, ha már kábé 20 percre vagyunk gyalog a nagyszínpadtól, legalább árnyékunk legyen, hogy reggel tudjunk sokáig aludni. Szó se róla, volt árnyék, egészen két napig, de az egy másik, nemzetközi kacsolatépítésről szóló sztorimban kerül majd említésre.
Tehát szó ami szó, a sátrunkhoz a nagyszínpadtól húsz, a kemping bejáratától pedig tíz perc sétára volt szükség. Amellett, hogy ennél tovább kellett várnom a piára - amit rejtélyes körülmények között, de sikerült becsempésznünk -, volt előnye is. Nem is akármilyen.
Éppen a teljesen általános szituáció játszódott le (félrészegen botorkáltam vissza a sátramhoz abból a megfontolásból, hogy teljesen részeg legyek), mikor egy csaj leszólított:
-Hey! Can you help me?
Hát hogy a viharba ne tudnék neked segíteni, drága. Jól nézett ki, így ha azt kérte volna, hogy segítsek neki megkeresni a két éve lehullot lábujjkörmét a száraz fűben, akkor is segítettem volna neki. Jófejnek kellett, hogy tánjek előtte, a pia meg még várhatott. Így hasonlóképpen válaszoltam:
-Of course I can!
A csajt látszólag teljesen magával ragadta segítőkészségem, így rögtön megragadta jobbkezem, majd egy nőhöz képest erőszakosan ráncigálni kezdett "valahova".
-I'm looking for my tant - mondta.
Na, több se kellett. Általában veszem a lapot: kézfogás, sátor. Adott volt a helyzet. Ha sikerül megtalálni a sátrát, szinte tuti a siker. De én szívesen keresek neki egy random sátrat, majd azt mondom, hogy de, ez lerí, hogy tiéd, menjünk be, majd megismered. Csak jussunk el odáig. Az idilli helyzetet további felesleges, női pofázással szakította félbe:
-If I can start finding my tant, I'd obviously find it.
Hogyne. Pont olyan állapotban vagy, mint aki tudja, hol az eleje. De mindegy, én elölről kezdem veled, csak a vége is olyan legyen, mint amilyennek lennie kell. Érted. De tovább folytatta, mivel a némaságomból levette, hogy nem igazán hiszek neki.
- It is a red tant. And...In front of it, there is a green...FOTEL,
Ez a mondat nagyon sok mindent rombolt össze bennem. Még le sem esett, hogy ő valójában magyar, már azon kezdtem el búslakodni, hogy ki a faszom rak egy sátor elé egy zöld FOTELt?! Teljesen nonszensz. Aztán mikor leesett, nem is az bántott igazán, hogy így nem fogja értékelni a "cuki magyar akcentusom", valamint hogy gyenge félrészeg angoltudásommal nem mentem semmire, hanem hogy mi a szarért törtem a fejem angol mondatokon, hogyha a csaj magyar?? Idegességemben ráordítottam:
-Te magyar vagy?! Eddig miért nem mondtad?
Éppen készültem otthagyni, mint egy igazi latin-amerikai szappanoperában, hogy aztán majd utánm fut, és megtörténik, aminek meg kell történnie. De sajnos a sors megelőzött, igazi dél-amerikai módra: a barántője szaladt felé, majd ölelte át, hogy "végre megvagy, ezidáig téged kerestünk", blablabla. A többit nem is figyeltem. Mikor megjelent a spanja, már csak arra gondoltam, hogy a sátorban vár rám valami, ami nem fut el, ami előtt nincs zöld sátor, és ami a legjobb: ami nem beszél angolul. Sőt, magyarul se. Egyedül a pia nyelvén beszél, és azt mondja: "Igyál meg, s a többi gondod hagyd rám!"
"A szerencséről, sorsról, az esélyekről magyarázott, pedig egy árva fityinget sem tett fel soha a kaszinóban, mert tudta, hogy a végén úgyis a bank visz mindent. A lelke mélyén, a pesszimizmus burka alatt, azon meggyőződése ellenére, hogy az egész rohadt rendszer ellene játszik, mégis hitt benne, hogy túljár a sors eszén, és ha gondosan figyeli a jeleket, tudni fogja, mikor kell félreugrani, hogy a bőrét mentse. Fatalizmus volt ez, kiegészítve egy kibúvóval, és hogy a rendszer működjön, csak arra kellett ügyelni, hogy az ember figyelmét egyetlen jel se kerülje el. Ez volt, mondhatni, a rendezettség általi túlélés. A versenyt nem a gyorsak, a küzdelmet nem az erősek nyerik, hanem azok, akik időben észreveszik, hogy mikor kell kitérni."
A következő állomás egy Nemjuci performansz volt; akik a Hegyaljás bulihoz hasonlóan, itt is odacsaptak a közönségnek. Juci előadására egyértelműen Mick Jagger és a Rolling Stones hatott a legjobban, ahogy ezt ő is elmondta. Egy vele készült riportot 
Ezek után elkövetkezett az általam várt, számomra legnagyobb horderejű koncert: a Supernem. Sajnos ugyanott játszottak, ahol a Fish!, de a sátorból kiömlő embertömeg sejtette,hogy itt nem egy akármilyen buli lesz. A fesztiválokon igen fájó pont számomra, az időkorlát, így itt is csak másfél órán át élvezhettük a mai magyar rockzene egyik legnagyobb királyát. Tavaly jöttek ki a “Tudományos-fantasztikus pop” albumukkal, ami egyértelmű telitalálat volt, és kiderült mit csináltak a fiúk 4 évig. Kevés olyan album van, amin minden egyes szám ütős, de ez olyan. Több zenekar lő hatalmas bakot azzal, hogy a legújabb albumukról játszanak 5-6 számot, ezzel elriasztva a régebbi rajongókat (pl. Tankcsapda); ám a Supernem a legfrissebb lemezük dalaival, olyan ütős koncertprogramot rakott össze, ami végig fenntartja az érdeklődést. A régebbi albumok számai közül a legnagyobb tombolás a “Van valaki a szekrényben” és a “Számolj rám” alatt volt. Szabi az egész koncert alatt apait, anyait beleadva, a tőle szokásos módon kissé magasabb mikrofonba énekelt, felfelé, hatalmas alázattal; és a közönség ezt meg is hálálta. A zenekar a végén a “Rendőrsztori”, “Generáció” és “Tudományos-fantasztikus pop” trióval adta meg nekünk a kegyelemdöfést. 10/10 pont.
A Beatlösz konferálta fel az utánuk következő Tirke Honolulut, akik Stones emlékzenekarként lettek bemutatva. Az énekes, amikor a színpadra állt, már nem volt szomjas, kételkedtem is, hogy talpon tud maradni a végéig, ám amikor felcsendült a „You can’t always get what you want” minden kétségem elszállt. A koncerten később felváltva következtek a saját és Rolling Stones-számok. Érdekesség, hogy a zenekarban egy szaxofonos is helyet kapott, így még jobban megbolondíthatták az átdolgozásokat. A tagok korhűen voltak felöltözve, a ritmusgitáros nagyon hasonlított Keith Richardsra, de rendkívül unszimpatikusan viselkedett az egész koncert alatt, majd a végén még rátett egy lapáttal. A színpadnál csúszás volt, így egy számmal kevesebbet játszhatott minden zenekar, erre kiállt a koncert végén és elkezdte szidni a szervezőket, és az utánuk következő Doors emlékzenekart, és elkezdte dünnyögni az „LA Woman"-t. Kapott is nagy fújolást, kár volt ezt az élményt egy ilyennel elcsúfítani.
