A Heineken Balaton Sound, a rengeteg külföldi sztáfellépővel meghozza a külföldiek kedvét is ahhoz, hogy ellátogassak Közép-Európa talán legnagyobb elektronikus fesztiváljára. A következő történet pont egy olyan afférról szól, mely bizonyítja, hogy talán "túl sok" a turista a magyar fesztivÁllatok között.
Történt ugyanis, hogy éppen a zseniális Armin van Buuren koncert után, kicsit, de talán nagyon is kicsit ittasan kezdtem el visszakóvályogni a sátramhoz egy kis utánpótlásért (naná, hogy alkoholért). Mivel a 0. napon kicsit többet ittunk a kelleténért - és éppen ezért a sátorverés helyett engedtünk a Balaton csábításának -, ezért egészen délután 6-ig fürödtünk a magyar tenger smaragdzöld vízében, aminek egyedüli hátulütője az volt, hogy nem volt már hely a kemping első harmadában, sőt mi több, egészen a kemping végén, a kerítéstől mindössze harminc méterre sikerült felvernünk a sátrat, pont egy fa tövében. Gondoltuk, ha már kábé 20 percre vagyunk gyalog a nagyszínpadtól, legalább árnyékunk legyen, hogy reggel tudjunk sokáig aludni. Szó se róla, volt árnyék, egészen két napig, de az egy másik, nemzetközi kacsolatépítésről szóló sztorimban kerül majd említésre.
Tehát szó ami szó, a sátrunkhoz a nagyszínpadtól húsz, a kemping bejáratától pedig tíz perc sétára volt szükség. Amellett, hogy ennél tovább kellett várnom a piára - amit rejtélyes körülmények között, de sikerült becsempésznünk -, volt előnye is. Nem is akármilyen.
Éppen a teljesen általános szituáció játszódott le (félrészegen botorkáltam vissza a sátramhoz abból a megfontolásból, hogy teljesen részeg legyek), mikor egy csaj leszólított:
-Hey! Can you help me?
Hát hogy a viharba ne tudnék neked segíteni, drága. Jól nézett ki, így ha azt kérte volna, hogy segítsek neki megkeresni a két éve lehullot lábujjkörmét a száraz fűben, akkor is segítettem volna neki. Jófejnek kellett, hogy tánjek előtte, a pia meg még várhatott. Így hasonlóképpen válaszoltam:
-Of course I can!
A csajt látszólag teljesen magával ragadta segítőkészségem, így rögtön megragadta jobbkezem, majd egy nőhöz képest erőszakosan ráncigálni kezdett "valahova".
-I'm looking for my tant - mondta.
Na, több se kellett. Általában veszem a lapot: kézfogás, sátor. Adott volt a helyzet. Ha sikerül megtalálni a sátrát, szinte tuti a siker. De én szívesen keresek neki egy random sátrat, majd azt mondom, hogy de, ez lerí, hogy tiéd, menjünk be, majd megismered. Csak jussunk el odáig. Az idilli helyzetet további felesleges, női pofázással szakította félbe:
-If I can start finding my tant, I'd obviously find it.
Hogyne. Pont olyan állapotban vagy, mint aki tudja, hol az eleje. De mindegy, én elölről kezdem veled, csak a vége is olyan legyen, mint amilyennek lennie kell. Érted. De tovább folytatta, mivel a némaságomból levette, hogy nem igazán hiszek neki.
- It is a red tant. And...In front of it, there is a green...FOTEL,
Ez a mondat nagyon sok mindent rombolt össze bennem. Még le sem esett, hogy ő valójában magyar, már azon kezdtem el búslakodni, hogy ki a faszom rak egy sátor elé egy zöld FOTELt?! Teljesen nonszensz. Aztán mikor leesett, nem is az bántott igazán, hogy így nem fogja értékelni a "cuki magyar akcentusom", valamint hogy gyenge félrészeg angoltudásommal nem mentem semmire, hanem hogy mi a szarért törtem a fejem angol mondatokon, hogyha a csaj magyar?? Idegességemben ráordítottam:
-Te magyar vagy?! Eddig miért nem mondtad?
Éppen készültem otthagyni, mint egy igazi latin-amerikai szappanoperában, hogy aztán majd utánm fut, és megtörténik, aminek meg kell történnie. De sajnos a sors megelőzött, igazi dél-amerikai módra: a barántője szaladt felé, majd ölelte át, hogy "végre megvagy, ezidáig téged kerestünk", blablabla. A többit nem is figyeltem. Mikor megjelent a spanja, már csak arra gondoltam, hogy a sátorban vár rám valami, ami nem fut el, ami előtt nincs zöld sátor, és ami a legjobb: ami nem beszél angolul. Sőt, magyarul se. Egyedül a pia nyelvén beszél, és azt mondja: "Igyál meg, s a többi gondod hagyd rám!"
