Szerkesztőségünk idén bővült pimasz patkánylánykákkal. Egyikük bemutatkozóját fogadjátok szeretettel!
"Sziasztok!
Bemutatkozom: MártuSKA vagyok a napfény városából, 24 éves és fesztiválfüggő.
13 évesen megfertőzött a Zene, előtte csak ugyanolyan fröcsögő, semmitmondó szövegekkel ellátott valamit hallgattam, mint a későn érő kölykök 99%-a. De nem bánom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy mostanra ilyen elvetemült lettem).
A mai napig sokat bulizok, szerencsére Szeged is tud még nekem újat mutatni, és többek között ez tesz boldoggá, mert nem vagyok az a fajta, aki megragad egy stílusnál. Mindenből egy kicsi – valamiből meg jó NAGY dózis. Hangulatfüggő. Az örök szerelem a SKA és a rock. Utóbbiból az elmúlt 9 évben, minden nyáron, kötelező és elmaradhatatlan programként kivettem a részem, mégpedig egy olyan helyen, amiről soha nem láttam reklámot a TV-ben, és rengetegen azt sem tudják, hogy létezik. Vagyis, sajnos, csak létezett. Merthogy Őt is lehúzta a politika a WC-n, de ez már megint más tészta.
Egy olyan nagy múlttal rendelkező fesztiválról beszélünk, ahol a magyar rock krémje –és talán összes válfajának képviselői-, kiegészülve brutál jó külföldi bandákkal bulizhattak együtt rajongóikkal. És ezt nem úgy kell érteni, hogy a kordonok hálója mögül, úgy 10 méterről integettünk a kedvenceinknek. Tágra nyíltak a szemek és a pénztárcák például, amikor pár éve a Finntroll két tagja megjelent a zsúfolt sörsátorban. Fellépésük előtt egy órával, tőlünk karnyújtásnyira vizslatták a magyar csajok popóját, minden „sztárallűr” nélkül beszélgettek bárkivel és jókedvűen tolták befelé a vodkát. Egyik kedves haverom, aki aznap érkezett, fejébe vette, hogy leitatja őket. Nem járt sikerrel, de legalább elmesélhetett nekik pár jó sztorit. Magyarul. :D Íme egy kép az esetről /2oo8/:
9 év hosszú idő. Sok emlék kavarog most a fejemben erről a fain helyről, de ha már a piánál tartottam: évekig 15-20 fős társasággal jártunk a – akkor most már nevén nevezem - Rockmaratonra Szegedről, Makóról, Vácról, Budapestről, Hódmezővásárhelyről, Pécsről, de még Erdélyből is. Egy fesztivál sosem az absztinenciáról szól, de amit itt műveltek az emberek, szerintem minden képzeletet felülmúlt. Vendéglátósok és kocsmárosok Mennyországa. Szokásunk volt minden maraton utolsó napján az úgynevezett „vödrös sörivás”. Ez a dolog abból állt, hogy volt egy 10 literes felmosóvödrünk, amibe – miután körbeültünk egy asztalt - mindenki belerakta a maradék zsetonját, azok is, akik spontán beszálltak a buliba és megbíztak bennünk. Végül összeszámoltuk, odaadtuk a csaposnak és ő addig töltötte tele újra és újra, amíg a pénz futotta. A vödör maga volt a népmese: járt szájról-szájra. Való igaz, hogy finnyásoknak nem volt ajánlott, valamint a vödör alján megült, bubimentes, langymeleg sör sem nyújt már olyan élvezetet, mint kezdetben, de a közben eluralkodott hangulat és fájó rekeszizom kárpótolt mindenért. Végül azon túl, hogy jól bekarmoltunk és méltóan fejeztük be a hetet, megválasztottuk a „Vödör-őrét”, aki a következő évig vigyázott az aláírt és nagy becsben tartott pohárkánkra.
A srácok mindig is komoly gondot fordítottak arra, hogy a kevés kajabevitelt, a zuborgó gyomrokat, az alig-alvást, a tánctól sajgó végtagokat és a fájó torkokat rehabilitáljuk másnap, úgyhogy hoztak pár üveg jóféle házipálinkát. Mégpedig olyat, ami finom gyümölcságyon csücsült, amíg le nem kocsikáztatták Malomvölgyig. A fiúké volt a „hígabb” rész, a lányoké meg a „befőtt”. Mikor 16 évesen először vettem a számba egy... mit is? ... Ja, igen! Egy cikk körtét. Na, azaz egy maradandó élmény volt, mert a mai napig emlékszem, hogy órákig csócsáltam és úgy zsibbadt tőle a fél pofám, hogy akár a fogaimat is kihúzgálhatták volna. Még két kis vbk és „Helló, mi?”.
Egyszer úgy dobta a gép, hogy Budapestről mentem le váci haverokkal. Négyen ültünk a kocsiban, a sofőrünk még „maraton-szűz” volt. Kérdezte, hogy mégis mire számítson. Idézem a választ: „Hát, figyelj! Első nap sz@rni fogsz .Aztán már nem. Aztán már csak fosni fogsz.”. Nos, aki valaha is bevállalta OTT azt az egy hetet, az tudja miről beszélek. Hűen tükrözi a Rockmaraton hangulatát, hogy még a toitoiban főve is beszélgethettél a szomszédban ülővel, anélkül, hogy bárki bárkit lenézett volna.
Innen tudom mi is az az arcvadászat. Milyen bulizni bármiféle komfort és tv nélkül. Milyen az, amikor az összes „fura” emberke egy hétig – vagy még tovább- a haverod lesz és olyanokkal beszélgetsz órákig, akik mellett amúgy elmennél az utcán. Milyen másnaposan scrubble-özni a nyugi sarokban. Milyen berekedésig a hajnalba ordibálni, hogy „Hol a magnóm?! Hol a Pokolgép kazettám?! És hol az elem??!!”. Az önfeledt sátorban hempergős éjszakákról nem is beszélve. Azt az egyet bánom, hogy nem vezettem naplót arról az ominózus 63 napról.
Rengeteg személyiség, tömérdek élmény. Viszonylag kevés fesztiválon jártam (SZIN, Wan2, BalaTone, Sziget, AZfeszt), szóval sokat ki kell még próbálnom (Reggae camp, Efott, Hegyalja, Volt, Campus, Fishing on Orfű van tervben. Na meg a RuisRock!!! Most, hogy elvesztettem a szívem-csücskét, ki vagyok éhezve minden újra!!! Addig is: Carpe diem, baby!"
