2011 júniusát írtuk, mikor én, meg két társam – köztük „D”-vel – két üveg borral, meg egy sörrel teli szatyorral sprinteltünk a Kelenföldi vasútállomás felé. Nem helyiek voltunk. Az előző vonatról leszállás után maradt még fél óránk a Volt-vonat érkezéséig, így gondoltuk, keresünk egy kisboltot valahol a közelben. De nagy ugrást tettünk az ismeretlenbe, ugyanis a Kelenföldi állomás közvetlen közelében alig található kisbolt. Nekünk viszont fogytán volt a készletünk, mindenképpen el akartuk kerülni, hogy ezen a napsütötte délutánon száraz torokkal érkezzünk meg a Volt fesztiválra. A végeredmény a következő lett: 10 perc alatt találtunk egy kisboltot, 15 perc alatt sikerült kiválasztani, milyen kombinációban vásároljunk szeszt, majd összességében a 25. percben sikerült rápillantani az órára, ennek eredménye lett az atlétákat megszégyenítő akadályfutás. Végül pontosan a vonattal együtt érkeztünk meg az állomásra.
A Volt vonat intézménye zseniális találmány. Olyan, mint a sportban az aréna, a politikában az országház, tanulásban pedig az egyetem. Egyszóval: közös érdeklődésű társaságot integrál egy fedél alá. Ez pedig fergeteges hangulatot tud csempészni a hosszúnak mondható utazásba.
Budapest-Keleti pályaudvarról indult a szerelvény, minden bizonnyal hatalmas tömeg kíséretében. Hogy ezt tudjam, nem kellett ott lennem, elég volt Kelenföldön felszállni. Azaz elég volt megpróbálni magam feltuszkolni arra a vonatra, ahol boldog fiatalok lógtak ki az ablakokból, énekelve. De nem bántam. Megyek a Voltra, és még a készletünket is sikerült bravúros körülmények között feltölteni. Két mozdony között, az átjárón, a WC előtt akadtunk egy véletlenszerű helyre, az átjárásra használatos ajtót kinyitottuk – csomagunkat igényesen közéhelyeztük - nehogy eszébe jusson annak bezáródni.
Félúton járhattunk, mikor az addig kissé idegesítő éneklés már csábítóvá vált, köszönhetően ez egyrészt az alkoholnak, másrészt a szinte beszippantó fesztiválhangulatnak. Mi is csatlakoztunk, közben a készletünk is a végére ért, kivéve „D” készletét, aki a sör-bor kombináció mellett egy elég olcsó áron beszerzett dark rumot iszogatott. Mi nem azért nem csatlakoztunk hozzá, mert nem lett volna elég a mennyiség számunkra, hanem mert korábban már próbálkoztunk vele. A tűzforró, kommersz „ital” alig akart lemenni, inkább még a kortyolás előtt kimászott volna a torkunkból díszes társaság kíséretében. De „D”-t ez egyáltalán nem zavarta. Legalábbis nem mutatta ki. Azt mondta, ha már megvette, meg is issza. Magára is hagytuk egy kicsit, hadd iszogassa a rumját, mi addig engedtük magunkat beszippantani a vonat fergeteges hangulatába. Belépve az egyik kocsiba hatalmas üdvrivalgás fogadott bennünket (pedig megesküszöm rá, hogy mindegyik arcot most láttam először) s kezünkbe nyomtak mindenfelől valami piát. Visszautasítani pedig illetlenség ugye, így szívesen fogadtuk hát az ajándékokat, viszonzásul mi is kínálgattuk nekik „D” piáját. Ők azonban erre azt mondták, hogy inkább ihatunk még egyet, csak vigyük már az orruk elől. Csupán egy pillanat műve volt, hogy befogadjanak minket. Én ilyen összetartó közösséget még életemben nem láttam. Mindenki boldog, és mindenki barát.
A következő kocsiban fülsiketítő éneklés folyt, köszönhetően egy basszusgitárnak, amelyet egy hosszú hajú rocker pengetett művészi koreográfiával. Nem ismertük fel egyből a számot, amit énekelnek, csak a refrénnél: Sum 41-tól énekelték a Still Waiting-et nem éppen eredeti minőségben, de annál meggyőzőbb előadásmódban. Egyből a második nap jutott eszünkbe, amikor majd élőben is fültanúi lehetünk ennek a szerzeménynek. Mikor ér már oda ez a vonat? Vagyis: itt is jó, és ott is jó lenne. Egyszerre akartunk ott lenni mind a két helyen, s ez a helyzet, hogy a jelen, és a jövő is leírhatatlanul zseniális élményeket és hangulatot hordoz, ritka jelenség egy átlagember életében.
Miután rekedtre énekeltük magunkat – én egyébként erre gyúrtam, ugyanis néhány számot egészen tisztán tudok elénekelni rekedten, de csak és kizárólag rekedten -, visszamentünk az előző kocsiba, ahol már nyomtak is a kezünkbe valami kék folyadékot. Tán ablaktisztító volt? Vagy valami toxikus akármi? Nem lennék igazából meglepve, ha meginnának mindent, ami folyik. Egyrészt meleg is volt, másrészt nem számított: már csak néhány óra, és megérkezünk. Semmilyen méreg nem állhat az utunkba, halhatatlanok vagyunk! Kiderült végül, hogy szénsavas abszint, ami valójában nem is áll messze a méreg fogalmától. Tudtam, a szénsav erősen dob egy alkohol hatásán, ismerve a vodka+szénsav=fény kombinációt. Az abszintról pedig még egy jó emlékem sem volt, de egye fene, lehúztam. Egyszer élünk, akkor is négy napig (0. nappal együtt 5 napig).
Visszatérve telephelyünkhöz, a két kocsi közé lerakott csomagunkhoz, meg akartuk „D”-t is hívni a vagon-körútra, ő azonban időközben átment WC-s nénibe: 50 forintot szedett a vonat mellékhelyiségének használatáért, s éppen egy norvégnak próbálta elmagyarázni valami reformnyelven azt, hogy miért áll a WC ajtajában, s miért nem engedi be őt, habár onnan már kijött a legutolsó ember. Végül beengedte, egy ember azonban mégis volt, aki fizetett a használatért: maga „D”, aki elővett 50 forintot a zsebéből, majd a pénztárcájába átrakva azonnal „keresett” egy kis pénzt, amit majd később elkölthet zsemlére (ami egyébként nagyon hasznos kelléke egy fesztiválnak!). Miközben gyanúsan sok időt töltött a WC-n, úgy gondoltuk, férfiak leszünk, és megisszuk a maradék dark rumot. Már ha lett volna még az üvegben. „D” úgy tűnik, mialatt mi távol voltunk (ami igazából nem tudom mennyi idő volt), megivott 4 dl-t a piájából unaloműző gyanánt. Előbotorkált a WC-ből, mi rá sem mertünk nézni szolidaritásból, azonban mikor pár perc múlva mégis megtettük, éppen kapaszkodott. De hát nincs is kapaszkodó…nem buszon vagyunk. D a helyzethez képest meglepően stabilan állt a helyén, ez a képzeletbeli kapaszkodó nem is lehet akkora hülyeség. Olyan funkciót látott el, mint orvosoknál a placebo: elhiszed, hogy van hatása. De ezután megnyomta a leszállásjelzőt, a gyomra ugyanis jelezte, hogy ideje kiszállni a mozgó jármű ingatag közegéből, és egyenes talajra váltani. Kinyílt a WC ajtaja, ami neki egy buszajtót jelentett abban a pillanatban, és rohamléptekkel szaladt be oda, miután átbukott a csomagokon. „–És fizetni ki fog, fiatalember?!”– kiáltottuk utána, de ezt nem hiszem, hogy meghallotta. Vagy csak nem emlékezett rá, mikor később rákérdeztünk.
A vonat szép lassan megérkezett Sopron városába, amit a nagy tömeg üdvrivalgással fogadott. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, körülbelül olyan légkör uralkodott, mint az utolsó tanítási napon az iskolákban a kicsengőt várva. Mi is leírhatatlan izgalomba jöttünk, azonban mielőtt túl nagy lett volna az örömünk, eszünkbe jutott „D”, aki több időt töltött a WC-n, mint amennyi a normális kiválasztási folyamatokhoz szükséges. Megpróbáltunk bemenni, ő azonban úgy magára zárta az ajtót, mint egy tinédzser, aki naplót ír (vagy mást csinál). Sejtettük, hogy valószínűleg nem naplót ír bent, néhány perccel a leszállás előtt, így dörömböltünk az ajtón, hogy nyissa ki. Sikerült is elérnünk, amit akartunk, kinyílt az ajtó, így akadálymentesen megpillanthattuk „D”-t, amint éppen a WC csészét ölelgeti, de olyan meggyőzően, mint ahogy egy anya újszülött gyermekét.
-D! Gyere! Szállunk. –mondtuk neki.
-Nem! – válaszolt egyértelműen.
-De már Sopronban vagyunk.
- Jó, mindjárt.
Vártunk egy keveset, majd megpróbáltuk felállítani, azonban a krumpliszsákot is igen nehéz felállítani, miközben apró darabok potyognak ki belőle. Na jó, ez így már nem mehet tovább:
- D, kezdődik a Sum41 koncert!
Erre a mondatra hirtelen összeszedte magát, pedig olyan hazugságot mondtunk neki, amit hosszú ismeretségünk alatt még soha. Szerencsére nem zavarta, hogy Sum41 csak a 2. napon lép fel, mi pedig még a 0. nap legelején járunk. A lényeg, hogy összeszedte magát, és leszálltunk.
Ezután rendkívül hosszú utat jártunk be „D” koordinációs nehézségeinek köszönhetően. Megcsodáltuk az állomástól a fesztiválig vezető út összes házát, de olyan részletesen, hogy még most is fel tudnék idézni néhányat, pontos méretekkel és színekkel. Majd egy körülbelül két órás séta végén megérkeztünk az Álmok Kapujához, a Volt bejáratához.
