Az együttes nevét nagyon találónak éreztem, mikor hasonlót sikerült átélnem 2011-es soproni koncertjük alatt.
A 2011-es Volt utolsó napján jártunk, mindenki sokadnaposan, hullafáradtan, de véget nem érő izgatottsággal várta az estét. Nem is csoda: 30 Seconds To Mars, majd Paul Kalkbrenner a nagyszínpadon. Bármely zeneszeretőt a színpad elé kényszerítene. Még mielőtt kételkedne valaki a leírtakban, a statisztika nem hazudik: a 4. napon fordult meg a legtöbb ember a Lővér-kempingben.
Az egész történet úgy indult, hogy én mindenképpen szerettem volna végigtombolni a 30STM-koncertet, így innom is kellett valamit előtte. Azok a hülye gátlások... nem engednek szabadon szórakozni. Egy kis alkohol után lelkem börtönéből szabadult sas madárként repültem éppen a színpad felé, azonban valami görcs megfogott. És most nem egy felbőszült fesztiválarcra gondolok, olyannal egyáltalán nem találkoztam a rendezvény alatt. A gyomromban kezdett el mozogni valami, így gyorsan egy mobilwc felé vettem az irányt. A szervezők gondoltak mindenre: A kemping bármely pontjából, legfeljebb 2 perc alatt akárki találhatott magának egy Toitoi-t.
„Írok majd nekik néhány sor köszönetet arról, hogy mennyire jól szervezett a WC-ellátás. Ennél precízebben nem lehetne úgy lerakni WC állomásokat, hogy bárki odaérjen rendkívül rövid idő alatt. Csak van valahol egy vendégkönyvük.”
Miután végeztem, elindultam a nagyszínpad felé, ahol a távolban már felcsendültek az első akkordok, így újra sietősre vettem a dolgot: futólépésben, nem éppen egyenesen, de annál célirányosabban közelítettem meg a Volt nagyszínpadát. A gyomrom azonban megint közbeszólt. Természetesen azonnal találtam még egy WC-t, a lehető leggyorsabban rendeztem le teendőimet. Rohantam volna tovább, egyenesen be a nagyszerű tömeg közé és nagyszerű hangulatú koncertre, de a lábaim, a fejem, egyre csak a földhöz igyekeztek közeledni.
„Erősebb lett a gravitáció, vagy mi történt itt? Mondjuk a 30 Seconds To Mars lép fel, nem csodálkoznék, ha miatta még a gravitáció is nagyobb elánnal dolgozna ma este. Vagy lehet, hogy már a Marson vagyunk? Várjunk csak... ott van vajon gravitáció?”
Végül engedtem a testem és koponyám kérésének: a színpadtól a lehető legtávolabb kerestem magamnak egy kényelmes földfelületet. Olyannyira messzire mentem a színpadtól, hogy a mögöttem álló Soproni sátortól csupán néhány méterre vetettem tábort. A koncert meg ment, egyre csak ment, én meg táncoltam, ráztam a kezem, úgy ahogy tudtam, ülőhelyzetben. Tulajdonképpen a lehető legtöbbet hoztam ki ebből a pozícióból.
„Ilyen jó koncertet én még nem hallottam soha. Fel kell állni! Részese akarok lenni ennek az élménynek! Ott akarok lenni a tömegben!”
A koncert fergeteges volt, Jared Leto-ék elképesztő hangulatot varázsoltak a nagyszínpadra, a közönség tombolt. Én meg ültem. Mire egy kis idő múlva felnéztem, a leghátsó sor már szinte a lábamat taposta. Fel akartam, esküszöm, hogy fel akartam állni, és bemenni a tömegbe, de nem ment. A kimerült szervezetem legyőzte a koncert iránti vágyam. Ráadásul még a derekam is fázni kezdett, ahogy ott ültem a hideg talajon. Nagy nehezen felkászálódtam, erőm azonban nem volt bemenni a tömegbe. Abba a csodás tömegbe. Csupán annyira tudtam összeszedni - szinte egyesével -a végtagjaim, hogy a sátoromig elkászálódjak.
„Kihagytam életem koncertjét a sok pia miatt... Mikor jön legközelebb ide a 30 Seconds To Mars?... Pia mindig lesz... na de 30 Seconds To Mars koncert?...”
A sors azonban visszaadott valamit abból, amit elvett egykoron, hiszen 2013-ban újra a Volt nagyszínpadán láthatjuk a galaktikus 30 Seconds To Mars-ot.
„Ez egész egyszerűen hihetetlen... Tényleg van olyan, hogy a sors keze?”
