A hőség akkora volt azon a júliusi napon, hogy a forróságot szerető emberek is izzadtan, büdösen és kiábrándultan szidták az időjárást. El sem merem képzelni, hogy az amúgy életimádó és kedves nénik - akiknek mindig csak a buszmenetrend és az időjárás viszontagságai támasztják alá azt az általánosan elfogadott tényt, hogy az élet szar – azon a napon hogy szenvedhettek apró kis házuk kertjében gyomlálást végezve, vagy akár a tv előtt. Úgy mondom inkább, hogy kurva meleg volt (ami ugye még mindig jobb, mint egy meleg kurva), talán ez már elég kifejező jelző.
Az apró falut kezdte ellepni a tömeg, amely javarészt külföldiekből, és rőtszakállú rockerekből állt. Ha nem tudtuk volna amúgy is, hogy aznap Motörhead koncert lesz, ez a fajta tömeg egyértelműen sejtette. Na meg sokat segítettek a Motörhead-es pólók is.
Kezdett beesteledni. Egybehangzó vélemény volt, hogy áldozzuk fel a koraesti koncertet az alkohol hívó szavának kedvéért. A probléma az volt, hogy néhányan már a késődélutáni koncertről is lemondtunk ivás miatt, a vásárolt áru pedig nem más volt, mint a Stampó szilva nevezetű szilva ízű, de szilvát még csak nyomokban sem tartalmazó szeszesital. Mindenkit nyomatékosan megkérnék arra, hogy soha, semmilyen körülmények között, akár beszámítható, akár részeg állapotában van, ne fogyassza ezt az alkoholfajtát, a végeredményt ugyanis a következő sorokban meglátjátok. Ez valami olyan durva cucc, hogy teljesen más embert farag belőled, és ezt a gyomrodon át kezdi, ugyanis minden baktériumot és savat teljesen átalakít.
Első történet: a gumicukor története
A sztori egy végtelenül egyszerű mítoszra épít: arra, hogy a gumicukor olyan kibaszottul finom és édes, hogy visszafelé jövet is kellemes ízt ad. Ezt próbáltuk bebizonyítani; azt tudtuk, hogy kísérleti alany lesz bőven. „F” nevezetű barátom el is kezdte emberesen fogyasztani a sör-vodka-gumicukor kombót, a mi Hegyalja-koktélunkat. Mi is hasonlót módon, gumicukor pálinkát készítettünk egy gumimaci vodkásüvegbe való helyezésével (a végén a maci igen ízletes, miután megszívta magát, ajánlom mindenki figyelmébe!). Hogy igaznak találtatott-e a mítosz? A későbbiek során kiderül.
Második történet: a kutya története
Ebben én fogok főszerepet vállalni. Illetve: talán mégis inkább a stampó szilva, meg a gumicukros vodka, magamtól ugyanis semmi esetre sem vállalkoztam volna ilyen és ehhez hasonló feladatra. Javában benne voltunk már a fesztiválban, az utolsó előtti napon volt a Motörhead koncert. Ezt csak azért fontos megemlíteni a történet szempontjából, mert ilyenkor már az ember pénze is jócskán fogyóban volt, főleg ha olyan, normál ember számára szükségtelen árucikkre költ, mint a gumicukor. Mivel fesztiválon kajára nem költünk (sokat), ezért mikor a koncert napjának délutánján kinyitottam a pénztárcám, szomorúan konstatáltam:
„Na baszdmeg, már megint tömlős sajtos zsemlét fogok reggelizni.”
Miután elfogyasztottuk este a gumicukrot kísérőkkel (vodka, sör), ezután értetetlen módon a fesztivállal ellentétes irányba indultunk meg. Ott egy hippicsoport ült egy kutyával és vízipipákkal, akik a való életben akár zavarónak tűnhetnek, de egy fesztivál hangulatán igen nagyot tudnak dobni. Mondhatni nélkülözhetetlen fesztiválkellékek. A többiek rám néztek, elröhögték magukat az új énemen, amit a stampó szilvának köszönhettem, majd gondolták - mivel már teljesen más ember vagyok -, rávesznek a következőre: nyaljam meg a kutya hátát egy ötezresért!
„Ötezer az rohadt sok pénz. Ebből olyan reggelit csapok, lesz itt luxus! Ráadásul egy fesztiválon minden forint számít. Nem hogy ötezer.”
Mielőtt az állatvédők hátraesnének a székükkel, vagy prostitúcióval vádolnának, el kell mondjam: részegen nem úgy működnek a dolgok, ahogy egyébként. Elindultam a kutya felé, osonó léptekkel, majd szerintem óvatosan, más szerint nem, de leguggoltam a kutya mögé. A gazdái nem tudom, mennyire furcsálták a magánakcióm, ugyanis akkorra már nem láttam. Elindultam a számmal a kutya háta felé, aki azonban hirtelen megfordult. Az állapotomhoz képest gyorsan reagáltam, elugrottam, majd futni kezdtem. Olyan hevesen rohantam, hogy közben kiment a bokám, de annyira, hogy utána két hétig alig bírtam ráállni. És még az ötezer forintom sem lett meg, mert a kutya megfordult… Utólag tudtam meg, hogy a gazdáik szerint kész csoda, hogy nem harapott meg a kutya, mikor hátulról „megtámadtam”. Ezután a visszaút elég hosszasra sikeredett. Kezdett kiürülni a szervezetemből a szilva, éreztem, hogy kínkeserves úton ugyan, de ismét régi önmagammá kezdek válni. A kínkeserves részére nem emlékszem, ezért elnézést kérek, de talán amúgy is cenzúrára szorulna. Aztán másnap felkeltem, a saját hányásomtól 10 centire a földön, a sátram mellett közvetlenül.
Harmadik történet: a nyomozó története
Miközben én kutyára vadásztam a fesztivál területén kívül, addig „F” a fesztivál területén belül próbált szerencsét. Illetve próbált eljutni a Motörhead koncertre, máig ismeretlen módon egyedül. Ugyan volt vele néhány ember a társaságunkból, ő mégis inkább úgy döntött, hogy leszakad, és egyedül megy be a pogóba. A többiek visszaérkezését követően teljes tanácstalanság lett úrrá rajtunk „F” hollétét illetően. Jöttek a szokásos „azt hittem, veled volt” kifogások, de ettől még nem lett jobb a helyzet, lássuk be. Szerencse, hogy köztünk volt Poirot, aki kijelentette: megkeresem. Mégis hogy? Merre? Rohadt nagy ez a fesztivál, és lehet, hogy „F” perceken belül visszatér. Ha Motörhead koncertre indult, akkor valószínűleg ott is volt. Hát nem! Poirot tudta ezt, a hatodik érzékével megérezte, és csak elindult megkeresni „F”-et. A történetet az ő szemszögéből folytatnám, a nagyobb átérzés érdekében:
„Merre lehet? A többiek azt mondják, hogy a kajálós résznél még biztosan velük volt. Azután vették csak észre, hogy eltűnt. Merre mehetett? Mehetett egyenesen a koncertre is, de mivel az útvonala közös volt a többiekével, még ha le is maradt, idővel beérte volna őket. Meg is éhezhetett, de mivel nem volt nála pénz, és olyan állapotban egyébként is türelmetlen lett volna kivárni a sort, így oda biztos, hogy nem mehetett. Azonban elég erősek ezek a szagok, most, hogy érzem. Pedig én nem is ittam annyit, mégis az én gyomromat is megforgatja kissé. Megvan: hányni ment. A kérdés, hogy melyik irányba. Két mobil-wc-s állomás van a közelben, körülbelül ugyanolyan távol. Gondolkozzunk, az ő fejével! Ha én részeg lennék, állni is alig tudnék, így a közelebbibe indulnék el. De pont az van messzebb a nagyszínpadtól, így ha én a wc-ben vagyok, és meghallom felcsendülni a Motörhead dallamait, olyan sokat kell sétálnom, hogy lemaradok az első számról. Az meg mégsem állapot! Így biztosan a másik, ettől a ponttól távolabbi, de a színpadhoz mégis közelebbi toi-toi wc-s standhoz ment. Részeg ember amúgy is elhiszi, hogy akárhogyan is, de elkullog addig. Na, itt vagyok, de nem látom sehol. Melyikbe mehetett? Erre sajnos kevés a valószínűség számítás és a következtetések. Az ő agyával gondolkozva is csak arra jutnék, hogy abba megyek, ami szabad. De azt sehonnan sem tudom, hogy melyik volt szabad két órával ezelőtt. Nem kopoghatok be minden wc-be egyesével, még a végén bevernék az arcom a zaklatásért. Így hát várok: amelyik 5 perc után sem nyílik ki, abban lesz. Hiába volt az 5 perc várakozás, a wc-k fele nem nyílt ki ennyi idő után sem. Azonban ott az a budi nekem valamiért gyanús. Nagyon gyanús. Abban van. Egészen biztos.
- Gyere ki F! Tudom, hogy bent vagy! Nyisd ki az ajtót!
És „F” bent volt! Azóta nem tudjuk elhinni, hogy ez megtörtént, de ezek után egészen biztos, hogy léteznek csodák. Mert ez mi volt, ha nem az? Vagy Poirot tényleg egy vérbeli nyomozó.
A másnap reggel mesésen indult:
- Hánytam? – kérdeztem.
- Voltam Motörhead koncerten? – kérdezte F.
A gumimacis mítosz pedig továbbra is megfejtetlen maradt.
