Körülbelül három fele járhatott, a koncertekre még csak hangoltak, így belevetettük magunkat a civilsátrak rengetegébe. Szereztünk ingyen óvszert, jégkaparót, elpicsáztunk egy egyetemistát sakkban és megismerkedtünk egy leendő pornószínésznővel, Holly-val. A legjobb társaságra viszont az Európai Nyelvek Utcájában találtunk rá. Fiatal lányok szempilla rebegtetéssel és angyali kacajjal kínáltak vodkát. Hát mi kell még?! Csak pár tesztet kellett hozzá kitöltenünk, meg ezt a gyönyörű lengyel és orosz verset felolvasni. A nyelvünk párszor megbicsaklott, de maga a tartalom is megért egy misét. Valami krokodilról szólt, aki az utcán szívja a dekket és ez jó neki. Hát, akkor nekünk is.
„Krokogyíl!”
Este Péterfy Bori, a Quimby és a szorgos Unicum-kupon gyűjtés alapozta meg a hangulatot. Bori egy dög volt a színpadon – pozitív értelemben -, Kiss Tibiék pedig a szokásos magas színvonalat hozták. A közönség is odatette magát, kivéve az a 40 év körüli idegbeteg fasz, aki szándékosan rám öntötte a sörét, mert kicsit meglöktem a könyökét. A koncerteken a lökdösődés és az emberek áramlása nem kellemes, de minimális toleranciával túl lehet tenni magunkat rajta. Neki nem sikerült. Igazából nem is tolakodtam, csupán a barátaimat kerestem, erre rám löttyinti a drága söröcskét. Vagyis inkább szerencsétlen szembejövő leányzóra, mert célozni sem tudott a barom. Nem értem mi késztethet egy felnőtt, egészséges embert arra, hogy a 390-ért megvett italát értelmetlenül szétfolyassa. Ez megbocsájthatatlan!
A Quimby kissé elhúzódott, de még sikerült elcsípni a The Real McKenzies végét is. Picit sajnáltam, hogy kihagytam a kanadai csapat csűrdöngölését, igazán jó volt a hangulat az utolsó percekben is. Éjfélkor jött a Brains, s teljesen megleptek. Sosem voltam koncertjükön, de ismerőseim nagyon ajánlották. Gondoltam „Ugyan már! Szódával majd elmegy.”, aztán két szám után már is imádtam őket. Elején csak a férfiakra jellemző laza lötyögést toltam, de később nem bírtam visszafogni magam. Elkezdtem az ugrálást, fejrázás és padlótörést a muzsika maximális átélésével. Kialakítottam a személyes 2-3 négyzetméteres színpadomat - hogy senki meg ne sérüljön - és roptam másfél óráig. Szartam a tekintettekre, a véleményekre, ahogy egy fesztiválpatkányhoz illik. Csak a buli számított. S ahogy lenni szokott, egy fesztiválpatkány jó hangulata átsugárzik a környezetére, így a végén a környéken mindenki tombolt.
Eközben Smilebomb:
„Brains koncerten kezdtünk ugrálni/táncolni/porrá-zúzni-magunkat, de én kb. a felénél leléptem HS7 koncertre a Dreher Arénába. Ha negatívumot keresnék a fesztivál szervezésében, akkor csak annyit tudnék, hogy a Dreher Arénában borzasztó meleg volt és a hangosítás is hagyott maga után kívánnivalót. A koncert viszont fantasztikus volt. A kiválasztott dalok személyes kedvenceim voltak, tehát nagyon jól éreztem magam. A lábam és hangszálaim másnap kevésbé.”
Csatak izzadtan, kifáradt vádlikkal nyugovóra tértem. Végre egyedül a saját sátramban. Vagyis nem teljesen egyedül, mivel a hangyák hívatlan vendégségbe jöttek. Vesztükre, mivel a buli innentől kezdve nyomott volt, ahogy ők is.
