2012. Július. Huszonötödike. Szerda. Délután négy. Összeállt a nagy csapat a Nagyerdő szívében. A KÁTÉ (BME Gépészmérnöki Karának Hivatalos Lapja) cikkíróihoz verődve támadtuk be a kempinget, s egyből megegyeztünk abban, hogy együtt tomboljuk végig az idei Campus fesztivált. Logikus döntés volt az egyesülés, hiszen több szem többet lát, több száj többet iszik.
A belépés után rögtön sátorállításban kezdtünk, mivel az időjárást jelentő hölgyike esőt hirdetett. A szorgos munka meghozta a gyümölcspálinkát, mert amint felépült a sajtóbázis, eleredt az égi nedv és rohanhattunk az egyetlen értelmes fedett helyre: a büfé pulthoz. Legurult torkunkon a fesztivál első söre és a nyári zápor kopogásának aláfestésében kényelmesen megbeszéltük a leendő haditervet.
Dr.Gonzó barátnője csütörtökön érkezik, ami egyet jelent a temetésével, mert onnantól zéró-tolerancia van. Épp ezért, ma igyekezett a lehető legtöbb folyadékot beszívni magába, mint egy palánta és annyi cigit elszívni, amennyit csak tarhálni tudott egyetlen dohányzó tagunktól. Persze, - jó barátokhoz méltón - nem hagyhattuk egyedül elfogyasztani az utolsó vacsoráját, így együtt készültünk ki az este folyamán. Hozott anyagból dolgoztunk, olyan hévvel, hogy a heti porciónk nagy részét bepusziltuk.
Jókedv, visongás, ördögi kacajok részeg röhögésben, párosulva dekoncentrációval, koordinációs problémákkal és gyermeki fesztelenséggel. Aztán felütötte fejét a harag is, mikor borult az üveg és a drága cefre eláztatta a fészkemnek szánt hálózsákot. Csupán két szó pattant elő belőlem: Kurva anyád! S ez a szóösszetétel oly sebesen záporozott a számból, mint ahogy a kukoricaszemek pattognak ki popcorn készítés közben. S idővel, ahogy a kukorica is, én is elcsendesedtem, hogy hátrahagyva mindent belevessük magunkat a fesztiválba.
Black-Out: Esőnap
Féltudatos állapotban ráztuk beáztatott testünket a The Grenma, Black-Out és a Dalriada koncertjén. Nem is nagyon tudtuk ki játszik éppen, de a hangulat remek volt. Füst, fény, zene és pár női hátsó, melynek ringatózásába belefeledkezve bambultunk magunk elé, amíg egy korty sört magunkhoz véve, nagyot sóhajtva vallottunk érzéseinkről: jó helyen vagyunk cimborák!
A kempingben Dr.Gonzó már elkezdte ásni a sírját és egyúttal meg is töltötte egy mélyről jövő ásítással. Ő már elérte a célját, így szeretni való angyalkánk, Smilebomb vigyázott rá önpusztítása alatt. Aztán betoppant Zoltán, a nagyon buta fiú. Róla azt kell tudni, hogy Zoltánnak hívják és társaim elmondása szerint nagyon buta volt. A kiszáradástól már őt sem kellett félteni, de valahogy még sem bírta felvenni a csapat pörgő ritmusát, jókedvét. Erről számol be Smilebomb jegyzete:
„Épp gondolatban megváltottuk a világot - mint ahogy ez minden normál, ittas beszélgetés közben szokott történni – mikor egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy áll valaki a sátor előtt. Elég barátkozósra ittuk magunkat, így a kedves idegent beinvitáltuk a sátrunkba. Ez a fiatalember, akit nevezzünk csak Borzasztóan Buta Zoltánnak, folyamatosan nagyon fontos dolgot próbált velünk közölni, de összességében csak Dr.Gonzót baszogatta, hogy „Te mit röhögsz?????”. Úgy 10-15 perc múlva diszkréten megkértük, hogy távozzon. Ez a párbeszéd a következőképpen zajlott:
- Zoli, nem akarsz menni?
- Öööö… de.
- Akkor menj, jó?
Talán egy „bazd meg” is került a beszélgetésbe, de sajnos ezt nem tudom bizton állítani.”
Időközben a csajozás szenszeje PR tevékenységbe kezdett, s az összes nyomtatott matricánkat ráragasztotta minden elérhető leányzóra. A szomorú az egészben, hogy sem a lányokat, sem a matricákat az elkövetkező négy nap alatt nem láttuk viszont. A Kollektíván matrica nélkül is lelkesen nyomta az ösztrogén lények szédítését, de már nélkülem. Fáradtság végül kirúgta alólam a lábam. Jött az alvás Smilebomb mellett a kiömlött cefrében hemperegve.
