Odakint megy a nap lefelé, és gondolataid a lakásodtól cirka 230 (vagy 30. Vagy 430.) kilométerre terelődnek. Még harsány előtted a kép, ahogyan a szűk és borospincékkel teli kis sikátorok között tart így a nyári szürkület, a nyári, nem az a téli langyi „hoppá-már-sötét-is-van féle, hanem az, ami jócskán tart egy másfél órán keresztül. Aztán kicsit arrébb pásztáznak lelki szemeid, és már azt próbálod kitalálni, hogy is nézhet ki a Nagyszínpad helye most, vagy úgy egyáltalán a fesztivál környéke, amit csak akkor láttál a Legalja idején kívül, mikor még nem tudtad mit kell nézni. A kezeden még napokkal később is érzed a már rég levágott karszalag helyét, az unalmas nappali „inkognitóéleted” miatt már a ramazuri ideje alatt növesztett hegymászószakálltól is megszabadultál. Ha hölgy vagy, akkor ez rád nem igaz, de még te is észreveszed magadon a szaknyelv által ún. „fesztiválbetegségként” leírt szindróma egyes tüneteit. Annak ellenére, hogy már nem kell négyfejű combizomból pisilned egy 47 olfos mobilvécében, ami attól mobil, hogy a telefonodat is beleejtetted, és úgy is, hogy puha ágyon alszol, azért valld meg, lennél még ott. A fejedben még néha megy az egyszerre 5 helyről üvöltő hangos basszus orgazmusa, ahogy a Tisza és a sár illataival keveredik, és még sóvárogsz utána. Valahogy így érzel. Közben mi, állva pisilők produkáljuk a fizikai tüneteket: levertség, kialvatlanság, harmad-, majd sokadnaposság, és hát Pocak is most tudatja velünk, elég kéretlenül, hogy „hehe, mondtam hogy nem lesz jó ha egy hétig így kínzol, most én jövök, Payback is a bitch.” Ha magadra ismertél, akkor tudod, hogy alant a Hegyalja 2013-ról szóló sorok következnek.
Sok víz lefolyt a Tiszán 2007 óta. Én akkor voltam először a hegy alján a Tisza-parti légyott idején. Amolyan hívatlan vendég voltam, hiszen nem volt jegyem, be se mentem, teljesen más okból tartózkodtam ott. Mivel ez az ok azonban egy vízitúra volt, teljesen természetes volt, hogy voltak nálunk olyan dolgok, mint egy bringa egy hozzá tartozó, házi készítésű utánfutóval, ami egy fém keretnek és az arra gumipókkal ráerősített két műanyag gyümölcsös ládának felelt meg. Mikor a haverommal nekiindultunk, ő elől a bringán, én hátul a kosarakon, ami ugyan nem volt kényelmes, de kétségkívül praktikus – egyik teli sörösdobozokat tartalmazott, a másik meg a már üreseket –, átgurultunk a hídon Rakamaz és Tokaj között, „portyázni” meg bevásárolni, a tömeget kerülgetve, volt az a benyomásom, hogy azért annyira nem lógunk ki innen… Akár le is tagadhattuk volna, hogy semmi közünk a fesztiválhoz, és szemlátomást mindenkinek nagyon tetszett a (nem is annyira) rögtönzött közlekedési eszközünk. 19 évesen, fesztiválszűzként akkor azt éreztem, hogy ez a társadalom bevett a soraiba. A sátram majdnem ott volt, ahol idén, nem messze a kempinget és a Hegyalját elválasztó kerítéstől, aminek a túloldalán ott volt már akkor is a nagyszínpad. Ennek a ténynek köszönhettem egyébként azt is, hogy rátaláltam az egyik kedvenc hazai bandámra – azóta sajnos megszűntek -, akiknek így nem láttam, de hallottam a koncertjét, és nagyon ínyemre volt, amit csináltak, főleg élőben. Mert lehet nem szeretni Jamie Winchester & Hrutka Róbert zenéjét, de szubjektív véleményem szerint aki látta őket koncerten, minimum elismerően, gyakran pedig újdonsült rajongóként nyugtázta a történteket. Illetve a kemping végében volt egy minden bizonnyal árvízvédelmi okokból talpakon álló zuhanyzó- és főzőhelyiség, aminek a tetejéről kiváló kilátás nyílt ugyanerre a színpadra, innen néztem végig a másik kedvenc bandám, a Kispál koncertjét, némi tuctucos kísérettel, ami a DeWalt-sátor nélkül nem jöhetett volna létre. Egyébként ez a kissé fura épület most is megvolt, de le volt zárva, mindaddig, amíg pár éles szemű „kollega” be nem tört oda valahogyan, hogy a sátrait tehesse oda, amiért amúgy jár a pont. Szóval akkor és ott nagyon megérintett a fesztiválozás hangulata. De az a hangulat, jókedv, fiatalság, szabadság… Akkor, ifjonc és léha fejjel egy roppant vonzó világ volt ez, még abban az évben avatott fesztiválpatkánnyá is váltam, és voltam is egy-két tivornyán azóta, sokkal kevesebben, mint szerettem volna, de a Hegyalja egyfajta Nemezisemmé vált. Soha nem volt jó, egyszer pénz nem volt, máskor a társaság nem jött össze, és volt, hogy a vízitúra jobban csábított. (Hiába, aki 5 éves kora óta jár a vízre…) Az első „igazi” látogatásom idejére tavalyig kellett várni. Mondjuk akkor úgy éreztem, be is hoztam pár évnyit a lemaradásomból.
Mindezt csak azért éreztem fontosnak leírni, hogy elmondjam, mit jelent nekem ez a fesztivál. Meg hogy kiemeljem, a „RockAmaz” akkor is nagyon sokat képes átadni az érzésből, ha be sem teszed a lábad a közvetlen területére. Az elmondottakon túl talán egy dolog van, amit kiemelnék, de azt nagyon. Ez a dolog jellemző a legtöbb fesztiválra, de Tokajban valahogy még jobban, és van egyfajta „hegyaljás” hangulata. Tök mindegy, hogy egy kopaszállat, egy szelíd motoros, aki kijelenti, hogy ő sem szórakozni jár ide, majd lehajt egy fél üveg vodkát húzóra, egy punk, aki fél a víztől vagy egy tündibündi kiscsaj jön veled szembe rózsaszín gumicsizmában, mindenki ugyanazért van itt. Fiatalok jönnek, többé-kevésbé hasonló érdeklődési körrel, ami egymást is jelenti többek között, és itt tényleg lehetsz nyitott, és poénkodhatsz mással, és megnyugodhatsz, mert itt tényleg nem akar senki sem bántani. Biztos mindenkinek megvan a maga története, hogy miért pont ide jár, mert ugye azt nem hinném, hogy valaki az összes fesztiválra elmegy. Ahhoz már valami nagyon menő bandában kell lenni.
Azért az én bandámra sem lehetett panasz: bár zenélni nem tud mindegyikünk, mégis ilyen ogrékat kell összeszedni egy fesztiválra menet. A legjobb, válogatott emberekkel céloztuk meg Tokaj városát, olyan fiatalokkal, akik szerencsére hírből sem ismerik a komolyságot, és akikkel még az sem lenne unalmas, ahogy nézzük a körmünket, hogyan nő. Ahogy alakult a dolog a levlistánkon, az alaptábor létesítői közé kerültem, amikor is kiderült, mi a legnagyobb veszély, ugyanis társaim már vasárnap le akartak menni, arra hivatkozva, hogy később már bajos lenne sok sátor számára egybefüggő, árnyékos és jó placcot találni. Feltettem magamnak a jogos kérdést: vajon bírom majd egy teljes hétig a tempót? Nem leszek készen az utolsó napokra? Mikor szombaton úgy nézett ki a testem, mint egy telefosott búvárruha, és akkor az egyébiránt szívdöglesztő arcvonásaimról még nem is esett szó, kiderült, hogy nem is bírtam Megkérdőjeleztem társaim sokéves tapasztalatra épülő tudását is, de lepisszegtek egy székkel, mikor kételkedni mertem, mondván, hogy szükséges a fentiekhez a korai érkezés.
A vasárnapi lemenetel azért is jó, mert akkor tényleg alig vannak a vonaton. Mikor odaérkeztünk, kiderült, hogy igaza volt bajtársaimnak: tényleg nem ártott, hogy vasárnap lementünk. Ehhez mondjuk kellett az, hogy a fesztiválkempinggé avanzsált Spori kemping területén belül sárga szalaggal el volt kerítve a terület fele, mondván, csak oda lehet sátrat verni. Az ember csak nézte csorgó nyállal a szalag mögül, hogy milyen szép ligeteket zártak el a nagyérdemű elől, ahova simán oda lehetett volna verni. A sátrat. Is. Na már most. Az odáig oké, hogy ez volt az első alkalom, hogy hivatalos kemping lett belőlük, magyarul fesztiválbelépővel ingyenesen megszállt benne az ember fia/lánya, máshogy meg be sem lehetett menni. (Nem lehetett alkoholt, vagy nagyobb mennyiségű bármilyen italt bevinni, egyszer egy zacskós kakaó is megbukott csapatunk tesztjén.) A szervezők tudták azt is, hogy ez a kemping nem lesz elég, és előre készültek egy pótkempinggel, amit egyébként a senki földjére helyeztek, sőt, a szokásoknak megfelelően a fesztiválterületre is be lehetett költözni. Szóval mikor ez a kemping „betelt”, megnyitották azokat, meg magán az első táborhelyen belül a lezárt részeket is. Kérdezném én, hogy vajon a lónak mi a büdös sistergős-mennydörgős, rézfán fütyülő, barázdabillegető, kibebaltázott méteres-méretes falloszáért csinálták ezt így, de egy igazi fesztiválozó tudja, hogy nyaralni, kikapcsolódni és feltöltődni ment, úgyhogy nem hagyja, hogy ezek az apróságok ledózerolják a kedvét, csak elhagyja a száját egy büdösgyors basszátok meg, és megcsóválja a fejét. Esetleg kifejezi abbéli vágyát, hogy az illetékeseket igazán kielégíthetné egy vacogós cápa.
A hagyományos fesztiválkemping, a Tisza névre hallgató, nem üzemelt, mert átépítés alatt van, ami itt a parlagon hevertetést jelenti. Túl sok különbséget minőségben egyébként nem tudtam felfedezni, a zuhanyzó is meg volt oldva (állandó meleg vízzel!), tavaly ezzel az opcióval amúgy sem éltem, úgy kellett megmagyarázni a haveroknak, hogy a Tiszában fürdés is tisztít. (Pláne ha tusfürdővel csinálja az ember.) Egyedül az elhelyezkedés miatt nevezhető a Spori visszaesésnek: azért ha úgy kelsz fel, hogy a Tisza ott van melletted, a hídon túl a Bodroggal való összefolyást is látod, a folyó túloldalán meg a Nagy-Kopasz heggyel nézel farkasszemet, akkor az azért nem mindegy. Ahogy ott, másnapos-aznapos-újszülött szemeidet kinyitod a sátorból kilépvén, az az érzésed támad, hogy egy luxusszálloda is örülne ilyen kilátásnak. A Sporinak viszont közvetlen kapcsolata volt a rendezvényhez, ami valljuk be, nem jött rosszul. A szervezők elmondták azt is, hogy sokan előre panaszkodtak a vonat közelsége miatt, amire ők úgy védekeztek, hogy hát a Balatonnál is a vonat mellett üdülsz, jóreggeltgúdmórning. Maga a magyarázat kicsit suta, de mivel egy kerítésnyire voltunk a fesztiváltól, ahonnan ezerrel dübörgött többféle zene, annyit számított a vonat zaja, mint halottnak a beöntés. Tapasztalatból tudom, hogy ha az estére felkészülendő próbálsz aludni délután négykor a sátradban, melletted pedig a nagyszínpadon Rómeó vérzik, nem igazán tud foglalkoztatni a MÁV. Az egyedüli csendes időpont meg talán a hajnali órákban volt, a kemping sörpultjában található fiatalember ugyanis már reggel nyolctól gondoskodott a talpalávalóról, általa válogatott 90-es évekbeli zenékkel (Backstreet Boys és társaira tessék most gondolni.) Azért annak is megvan a hangulata, ha ilyesmikre ébredsz, no. Ez a műsorsáv általában tízig tartott, addigra ugyanis összegyűlt az a mennyiségű morcos rocker a pult előtt, ami már fenyegetőnek volt mondható még a mi bátor csaposunk számára is. Ilyenkor betett pár francia rapnótát. Imádom a srácot.
A Hegyalja is szépen fejlődik, a vadonásúj Teknősbéka ház, aminek amúgy nem ez a szerepe az év többi 359 napján, egy elég jó módja a beléptetésnek, a bejárat is kicsit arrébb lett mozgatva, ha átestél a biztonsági ellenőrzésen, egy mutatós hídon tetted meg az első lépéseidet. A szervezők is elmagyarázták, hogy mit, miért és hogyan változtatnak, összességében érezhető a tapasztalat, és az azok alapján átgondolt törekvés a fejlődésre. Sok stand kiköltözött, volt stand-up, karriersátor, színházsátor és nagyon sok szervezet kiköltözött, volt véradókamion is. (Ahol kiderült, hogy nincs vérem, tíz percen keresztül szurkálták a vénámat, de valami baj volt a tűvel és nem jött semmi…) Egyedüli észrevételem, és ezzel nagyon nem voltam egyedül, hogy sokkal kevesebb lett a lényegből: a zenés színpadokból. Erre a rendezők azt mondták, ennek nincsen különösebb oka, meg hogy a többi fesztiválon ugyanígy fogynak az élőzenés helyek. Itt sem éreztem olyan erősnek a magyarázatot, még ha a vége igaz is. Tény, hogy például a magamfajta legényeknek ez fájdalom. Én sem pirulok el, ha rockzenéről vagy akár metálról van szó, de nekem a dallamosabb, szövegcentrikusabb zenék jobban bejönnek, nekem a „Hegyalja, mint zenei stílus” kicsit túl metál. Régen ezzel nem volt gond, annyi színpad, ezzel együtt annyi fellépő volt, hogy mindig talált valami fogára valót még a magamfajta budai ficsúr is. Egyik fesztiválon például tök véletlenül bele lehetett botolni egy „Blueskocsma” nevű műsorba, ahol két ismeretlen, de ízig-vérig profi helyi banda klasszikusokat játszott a saját értelmezésében, és akkorát élvezkedett rajtuk aki arra járt, hogy elfelejtette, merre is tartott. Ugyanezen a helyen, mikor már a zenekarok elmentek csicsikálni, kivetítőn külföldi világsztárok koncert-défaudéit lehetett nézni a kötelező sör mellett. Amúgy ez a Malátabárban történt, ami van a Hegyalján is, és itt szeretném elmondani, hogy szüljön már sünt az, aki a nézőtér végébe napernyőket meg asztalokat rakott. A kevesebb színpad hozománya volt az is, hogy ez pl. állandóan betelt, ahol a fedett résznek vége volt, még simán álltak volna emberek, akik így az ernyők mögé kényszerülve egy füttyöt sem láttak az egészből. Szóval egyhangúbb, és az én számomra mindenképp unalmasabb lett így az egész. A színpadszám-dolog másik oldala meg az, hogy még így is szomorú volt kora délután az a kép, mikor átvonulóban láttam egy színpadot, amin épp egy fiatal metálbanda játszotta a zenéjét, melyre összesen egy párocska volt kíváncsi… A napok egyenkénti leírásába nem mennék most bele, mert az elején nem volt nagyon ami érdekelne, az utolsó napi sártengerbe meg be sem merészkedtem.
Maga Tokaj ismét szépen teljesített, pedig én a helyükben nem biztos, hogy így bírnám a strapát, mikor magamfajta emberek ezrével és ezerrel dajdajoznak az ablakom alatt. A kiszolgálás mindenütt simán ment. Meg is fogalmaztam azt a kívánságot magamban két nap után, hogy bár minden nő élelmiszerbolti eladó lenne a Földön – ez is valami, ami Budapesten ritkán jutna eszembe. A kaják elfogadható áron jók voltak, a Gólyafészekben soha nem azt kapod, amit kértél, de egy másik hely ezt jóvá teszi a füstölt sajttal töltött lángosával. Persze Tokajban járva vétek lenne nem kipróbálni a bort, még akkor is, ha ez ebben a pár napban inkább szól a mennyiségről, mint a minőségről. A központban találod a legnagyobb kiszerelésű műanyag palackosat, ez amolyan „a cél szentesíti az eszközt”-féle koccintós, de minél messzebb mész felfelé a dombokon – ráadásul nekem, nagyvárosi gyereknek egy kicsit vicces is ebben az esetben a messze szót használni –, annál jobban kihozhatod a benned (elég mélyen) szunnyadó borműértőt.
Férfi vagyok. Az illatom is férfias. Főleg Hegyalján. Ezek után az, hogy késztetést érzek arra, hogy leírjam, igazam volt, kábé annyira meglepő, mint mikor egy modern francia művészfilmről kiderül, hogy a homoszexualitásról fog szólni. Szóval leírom, hadd lássák a haverok: kedves Ádám, meg az a pánk a sotés barátnőjével, találtunk volna jó helyet hétfőn, vagy talán még kedden is, még ha nem is a Sporiban. Sajnos az a félelmem, hogy elfogy az erőm a hét végére, beigazolódott. Átéreztem, miről énekelt Ian Anderson. Összességében pedig megérte lemenni, nagy meglepetések nem voltak, de idén is hozta a buli azt, amiért lejárunk. Az időjárás nem vett minket a kegyeibe, viszont erre aligha lehetett ráhatásunk. A fentiekből talán úgy tűnhet, haragszom a szervezőkre, ami egyáltalán nem igaz, mindennel együtt egy jól összehozott esemény szem- és fültanúi voltunk. Magasra is van téve persze a léc, szerintem a Hegyalja az egyik legnagyobb név a hazai felhozatalban, ráadásul már 13 éve megy, de az idei kiadás ezt a szintet minimum hozta. Ahogy említettem, tapasztalatból sincs hiány, és állandóan vannak pozitív fejlemények, mint például idén a folyamatosan meleg víz a kemping zuhanyzójában. (Mástól sem hallottam, hogy nem volt, amikor „tesztelte”.) Szóval tényleg arra gondol az ember, hogy miért nem lehet az évben több a Hegyalja, a jó Tiszával, meg a semmi közepén egy hatalmas réttel, ami csak kevesünknek jelent valamit, de nekünk nagyon sokat, és más ezt talán nem is érti, szóval, ha jövőre visszamennél, ott találkozunk, ha pedig elsőbáloznál ott, akkor engedd meg, hogy csatlakozzam hozzád egy welcome drinkre.
